GYED-en vagyunk. Apával. Ezt hallva sokan felszisszennek. Pedig nincs ebben semmi. Mivel ugye a család egy társas vállalkozás, Apa egy munkaviszony váltása után, a gazdasági válság miatt, nem talált igazán Neki fekvő állást, és Anyának ilyenből van egy nagyon jól fizető, azt ötlötték ki, hogy cserélnek. Mivel Anyának legkésőbb januárban vissza kellett mennie dolgozni, hogy meg is maradjon ez a helye.
Persze Apának voltak (és vannak) olyan ellenérzései, hogy akkor most Ő kitartott, meg nem hasznos tagja a társadalomnak, de (elsősorban miattam) még is felajánlotta ezt a lehetőséget.
Tette mindezt azért, mert 8 hónapos korom környékén, a bölcsibe szoktatásom kudarcosra sikeredett. Mondjuk már az is csodával határos volt, hogy az eredeti jóslatok ellenére, még is felvettek, az Anya lakóhelyéhez legközelebbi, 6. kerületi bölcsibe. A csoportomban én voltam a legfiatalabb. Egy tucat gyerekre két dadus jutott. És mi mindannyian szinte egyszerre sírtunk, éheztünk meg, kakiltunk be. Természetes, hogy valakinek, valakiknek várni kellett. És ez újabb és erősebb síráshoz, ordításhoz vezetett. Na ezt látva Anya eléggé elszontyolodott.
Pedig pont Ő volt, aki a karakánságával azt gondolta, hogy nem baj, ha korán önállósodik a gyerek (mármint én), és Neki pedig vissza kell menni dolgozni, mert az milyen jó lesz. Hát nem lett.
Ráadásul, ha kiszámítottuk, hogy mennyibe kerül az ingyenes bölcsődei ellátás, az esetenkénti bébiszitter igénybevétele, és kb. a GYED összege, Apa jelenlegi "tinglitanli" fizetése körüli értéket kaptunk (amit "tinglitangli" munkával keresett meg).
Körülöttem meg egyébként is segített. Ő mutatta meg Anyának az első pelenkázást, fürdetést, tudta, hogy a köldökömből legegyszerűbben egy csepp babaolajjal lehet feloldani, majd kitisztítani a piszkot. Hiszen van gyakorlata. A két (fél)testvérem kapcsán.
Szóval ennyi a történet miértje.
Hamarosan visszajövök.
